De jó ez így? Visszaszorul-e így az antiszemitizmus Magyarországon? A művet elolvasva (nem kell sokat bűvölni a guglit, hogy az ember megtalálja) az az érzésem ehhez pontosan egy jól promózott bemutatóra lett volna szükség. Nehezen lehet ugyanis eldönteni, hogy amit Csurka István megírt az komoly-e, mert inkább tűnik az egész egy remek kurucinfó-paródiának. Szájbarágós összeesküvés-elmélet, „antiterrorista világháború”, „holokauszt mítosz”, és persze hókuszpókszerű velejéig romlott zsidó, aki éppen csak azt nem kiabálja, hogy „Jaj, de gonosz vagyok, jaj, de gonosz vagyok!”

Az egész egy hosszúra nyúlt didaktikus unalomgerjesztő mantrázás, így nagyon igaz magyarnak kell lenni, hogy színházban valaki ébren végigbírja. Bár amilyen kilúgozott operettszerűek a karakterek simán bele lehetne pakolni néhány dalbetétet, így a harci dobok felriasztanák az elpilledőket.

Valamikor a 90-es években Lengyel László így írt Csurkáról: ”Milyen hihetetlen dosztojevszkiji világ tárulhatott fel előtte, amikor társait és önmagát figyelte. De jó lenne, ha elénk tárná saját lassú elhernyósodásának történetét. Bárcsak megírná ezeket a Szmergyakovokat, Karamazov Ivánokat és Dmitrijeket, Rogozsinokat és Jepancsin tábornokokat, ezeket a családjukat öntudattal elhagyókat, nemzetük nevében rablókat, népükért hittel fecsegőket! Bárcsak drámába öntené mély undorát és megvetését saját híveitől!”

Bár nem hiszem, hogy Csurka célja is ez volt vele, de A hatodik koporsóval mindezt megvalósította.